Szeretek csak úgy ülni és elnézni az embereket. Elnézem őket, ahogy sétálnak, várakoznak, beszélgetnek. Talán észre sem veszik, de mindenkinek van egy szokása. Van aki a lábával ritmust ver amíg várakozik, van aki a körmét pöcögteti, van aki telefonját nyomkodja. Hétköznapi dolgoknak tűnnek, nem? És még sem az.. hiszen mindenki más. Senki sem egyforma. Mindenkinek meg van a maga kis sajátos vonása. A mosolya, a szeme, a tekintete, a szemöldök huzogatása, az érintése. Mert van aki ha zavarba jön csak nevet, van aki a haját tekergeti, és van aki lesüti a szemét. Aki ha ideges inkább csenbe marad, kiabál, körmöt rág, káromkodik. Aki ha szomorú sír, megemészti magába, nevet. Aki ha szerelmes boldog, figyelmetlen, trehány. És akiha szerelmes olyan dolgokat is felvállal amit egyébként talán nem. Itt van ez az öreg bácsi. A kezére van tetoválva hogy 'szeretlek'. Talán még most is szereti? Talán megbánta? Talán örökké emlékezni fog rá.. Talánok.. erre sosem fogjuk Mi tudni a választ. Mi mind emberek vagyunk, még se fogjuk egymást igazán megérteni és megismerni. Mindenki csak a saját kis világának él.

...Tulajdonképpen ezt senki nem érti. Tegyük fel, hogy van egy srác, aki szeret, és akit te is szeretsz, de még sem vagytok együtt. Ez így érdekes, nem? A magyarázat pedig egyszerű, nem bonyolult matematikai képlet.
Figyelj:
- messze lakik,
- nem tudod mit érzel,
- nem tudod mi lenne a helyes.
- végülis, semmit nem tudsz; össze vagy zavarodva.
A körülötted élők sem tudják már ezt elviselni, de te ezen még sem tudsz változtatni. Egy olyan embert szeretni akivel még nem találkoztál? Elsőre elég érdekes. De nem lehetetlen. Hiszen így legalább azért szereted, aki. Na de térjünk vissza az érzésekhez. Mivel össze vagy zavarodva nem tudod, kinek és mit mondj, ezért sok emberrel összeveszel. Legjobb barátnő.. hiába nem akarod, és ő hiába nem mutatja, megbántod. Mellesleg el tudnád viselni azt, ha valaki miattad van a padlón? Nem, ugye? Hát én is így vagyok ezzel valahogy.. Tudom azt, hogy mit nem szabadna mondanom, mikor vele beszélek, de mégis kimondom. Mégis. Hogy miért, nem tudom. Talán mert túlságosan ismerem, talán mert szeretem, talán mert előtte nincsenek titkaim. Ezt még én se tudom. Talán soha nem is fogom..

Egy álomképekkel teli világban a valóság fájni tud.

Hát hol is kezdjem....
Annyira sírhatnékom van. Kell egy hely ahol mindent kiírhatok magamból. Ahol nem köt senki bele abba amit mondok, amit csinálok. Ahol senkinek és semminek nem kell megfelelni, engem az nem érdekel, ha senki se olvassa el, csak kitudjam magamból írni, amit érzek, mert az segít.
Nincs jo kedvem, és nem tudom miért. De ugy érzem senki vagyok. Senkinek se vagyok a valakije. Csak vagyok... Egy emberen kivül nincs senkim akivel hétvégente ellehetnék. És ha ő nem ér rá én csak itthon tudok lenni. Mindenki messzebb lakik tőlem : /
Csak tudnám minek kell ennyit szenvedni....