Szeretek csak úgy ülni és elnézni az embereket. Elnézem őket, ahogy sétálnak, várakoznak, beszélgetnek. Talán észre sem veszik, de mindenkinek van egy szokása. Van aki a lábával ritmust ver amíg várakozik, van aki a körmét pöcögteti, van aki telefonját nyomkodja. Hétköznapi dolgoknak tűnnek, nem? És még sem az.. hiszen mindenki más. Senki sem egyforma. Mindenkinek meg van a maga kis sajátos vonása. A mosolya, a szeme, a tekintete, a szemöldök huzogatása, az érintése. Mert van aki ha zavarba jön csak nevet, van aki a haját tekergeti, és van aki lesüti a szemét. Aki ha ideges inkább csenbe marad, kiabál, körmöt rág, káromkodik. Aki ha szomorú sír, megemészti magába, nevet. Aki ha szerelmes boldog, figyelmetlen, trehány. És akiha szerelmes olyan dolgokat is felvállal amit egyébként talán nem. Itt van ez az öreg bácsi. A kezére van tetoválva hogy 'szeretlek'. Talán még most is szereti? Talán megbánta? Talán örökké emlékezni fog rá.. Talánok.. erre sosem fogjuk Mi tudni a választ. Mi mind emberek vagyunk, még se fogjuk egymást igazán megérteni és megismerni. Mindenki csak a saját kis világának él.